Képek közöttünk

A Képek közöttünk személyes dokumentumfilm, amely apám, Wormser Antal hátrahagyott mintegy 70 000 negatívjából született; apám 1950 és 1990 között volt fotóriporter Magyarországon. Negyven éven át fényképezte egy ország közéletét és mindennapjait, amely átment a sztálinizmuson, az 1956-os forradalmon, a „gulyáskommunizmuson”, végül a szocialista rendszer összeomlásán.

Ugyanazokon a tekercseken, amelyeken tüntetések, munkások, balesetek, ünnepségek és utcai jelenetek vannak, egy másik történet is megjelenik: a családunké. Anyám, Éva fiatal nőként; a szüleim szerelmesen; a húgom; a születésem; a lakásunk; a nyaralásaink. Egy ország története és egy család története ugyanazokra a filmszalagokra íródott.

Mindkét szülőm túlélte a vészkorszakot, és a háború árvájává vált. Mégis családot, pályát és szenvedélyes közös életet építettek hatvankilenc éven át. A film szívében két dokumentarista néz egymásra az időn át: apám lefényképezte a kezdeteimet; évtizedekkel később én fordítottam a kamerát rá és anyámra, életük utolsó éveiben. Az ő fényképei és az én cinéma vérité felvételeim ma két, egymással szemben álló archívumot alkotnak.

Ma egy harmadik nemzedék lép be ebbe a párbeszédbe. A fiam, Viktor, aki most annyi idős, mint apám volt, amikor anyámmal megismerkedett, társával, Leiával együtt álomszerű jelenetekben csatlakozik hozzám, amelyeket az archívum ihletett. A múlt rekonstruálása helyett hagyják, hogy a fényképek gesztusai, tárgyai és helyzetei új életre keljenek a jelenben.

A dokumentarista fényképezés, a cinéma vérité felvételek és az álomszerű jelenetek között mozogva a Képek közöttünk három nemzedéken át követi a képeket – egy családot és egy szerelmi történetet a történelemben, és elmélkedést arról, miért dokumentálunk, mit őriz meg egy archívum, és hogyan változnak a képek, miután eltűnnek azok, akik rajtuk vannak.

Minden évben megérkezik a számítógépemre apám beszkennelt fényképeinek újabb adagja. 2007 óta a Magyar Nemzeti Múzeum digitalizálja azt a mintegy 70 000 negatívot, amely Wormser Antal negyvenéves fotóriporteri pályájából fennmaradt. Soha nem tudom pontosan, mit fogok találni.

Újságfotósként apám addig exponált, amíg egy helyzet kibontakozott, és azt a képet kereste, amelyet végül kiválasztanak a közlésre. Talán egyetlen jelent meg aznap az újságban, gyakran rossz nyomással, de a negatívok mindent megőriznek körülötte: valaki belép a képbe, egy arc elfordul, egy kéz mozdul, egy kifejezés megváltozik. A vágás és a hang révén ezek az állóképsorozatok visszanyerhetik az időtartam érzetét, és filmmé válhatnak.

A közéleti archívumot szüntelenül megszakítja a magánéleti. Egy politikai tüntetést követően anyám mosolyog apám kamerájába. A gyári munkásokat családi nyaralás váltja. Néhány kockával később megjelenik a húgom, aztán a születésem, a lakásunk, a családi étkezések. A nemzeti és az intim történelem elválaszthatatlan.

Az archívum egy része évekig két szemeteszsákban élte túl egy ágy alatt a nyaralónkban. Ma a negatívokat fehér kesztyűvel kezelik egy nemzeti múzeumban. Útjuk – az újságmegbízásoktól az elfelejtett zsákokon és múzeumi polcokon át a digitalizálásig és most egy filmig – maga is a történet része.

Az archívum egy mai kérdést is felvet. Apám negyvenéves pályájából mintegy 70 000 negatív maradt fenn. Ma, egyes becslések szerint, nagyjából ugyanennyi fényképet készítenek a világon másodpercenként. Mi történik egy kép értékével, ha a képek szinte végtelenné válnak?

Nem sokkal a szüleim halála után új, digitalizált sorozat érkezett a múzeumból. A fényképek 1955 körül készültek, Magyarország egyik legsötétebb elnyomási időszakában. Egy gyönyörű, kacér tizenhét éves lány néz apám kamerájába: Éva, az anyám. Mellette egy fiatal Antal, jóval azelőtt, hogy azzá az öregemberré vált volna, akit élete végén ismertem. Utaznak, nevetnek, megérintik egymást és pózolnak egymásnak. Először nem a szüleimet néztem. Két szerelmes fiatalt láttam.

Mire találkoztak, már átéltek egy óriási történelmet. Antal 1931-ben született Budapesten. Apját munkaszolgálatra vitték, és soha nem tért vissza; anyját a háború utolsó napjaiban a Dunába lőtték. Tizenévesen gyakorlatilag egyedül maradt; megtalálta az utat a fényképezéshez, és tizennyolc évesen fotóriporter lett.

Weisz Éva szintén túlélte a vészkorszakot. Apja eltűnt egy munkatáborban a háború alatt; miután elvesztette az anyját, tizenhárom évesen árva lett. Tizenhét évesen megismert egy elegáns fiatal fotóst, és – ahogy később nagy humorral elmesélte nekem – elhatározta, hogy ő lesz a férje.

Gyerekkori világuk romba dőlt, mégis az élet, amelyet együtt felépítettek, eleven, ambiciózus, ellentmondásos és intenzíven megélt volt. Hatvankilenc éves házasságukban volt gyengédség, humor és mély ragaszkodás, de konfliktus, féltékenység és hűtlenség is. A film nem idealizálja a kapcsolatukat. Engem a tartóssága, az összetettsége és az életéhsége nyűgöz le.

Utolsó éveik felvételein Éva marad a hajtóerő: beszél, szervez, javít, provokál és gondoskodik Antalról. Kapcsolatuk évtizedek alatt felhalmozott apró gesztusokban látszik. Amikor apám meghal, Éva fölé hajol, és megsúgja: „Hamarosan követlek.” Néhány hónappal később követte.

1999-ben megvettem az első digitális videokamerámat, hogy dokumentumfilmeket készítsek, köztük a Step Up!-ot és a Touched by Watert. Amikor nem a filmjeimen dolgoztam, a családomra fordítottam a kamerát: a gyerekeim felnövésére, a nagyszülőknél tett látogatásokra, beszélgetésekre, budapesti és torontói utakra. Ami egyszerű családi felvételekként indult, fokozatosan önálló archívummá vált. Csak a szüleim utolsó hét évében kezdtem tudatosan filmezni őket ehhez a filmhez: hallgattam a történeteiket, visszatértem velük a fényképekhez és a helyekhez, és figyeltem közös életüket, ahogy a végéhez közeledett.

Két archívum áll most egymással szemben: a fényképek, amelyeket apám fiatal férfiként, férjként és apaként készített, és a mozgóképek, amelyeket én készítettem a fiaként. Az évtizedekkel elválasztott pillanatok visszhangozni, ellentmondani és átalakítani kezdik egymást.

A fiammal, Viktorral a viszony az archívumhoz ismét megváltozik. Viktor most annyi idős, mint Antal volt, amikor megismerte Évát. Nagyapját öregemberként ismerte; a fényképeken át a húszas éveiben találkozik vele: fiatalon, elegánsan, szerelmesen, szinte teljes felnőtt élete előtte áll.

Montrealban és Budapesten Viktor viseli a nagyapja öltönyét, felhúzza az óráját, és a kezébe veszi a fényképezőgépét. Társa, Leia, aki az újonnan felfedezett fényképeken Éva korához közel áll, csatlakozik hozzá. Mindketten teljesen önmaguk maradnak. Egy fénykép sugallhat egy gesztust, egy tárgyat, egy helyszínt vagy egy helyzetet, de ami ezután következik, Viktoré és Leiáé. Rövid pillanatokra két, közel hetven évvel elválasztott fiatal pár mintha egymásra csúszna, mielőtt a jelen újra átveszi a helyét.

Három nemzedéken át a kamera gazdát cserél: a fényképekből emlékek lesznek, az emlékekből új képek.

A Képek közöttünk nem követ hagyományos kronológiát. Szerkezete inkább az emlékezethez hasonlít: egy kép felébreszt egy másikat; egy hely évtizedekkel később visszatér; a jelen egy gesztusa visszhangozza azt, amit apám kamerája megörökített; egy családi emlék ütközik a történelmi feljegyzéssel.

A fényképek nem illusztrációk. Eleven anyag. A negatívsorozatokat ritmussal, hanggal, archív hangokkal és zenével formáljuk. Néha az állóképek egymásutánja a mozgás közelébe kerülhet; máskor egyetlen fénykép addig áll, amíg át nem kutathatjuk. A fényképek közötti hiányzó pillanatok láthatók maradnak. Nem akarom azt színlelni, hogy ezek mozgóképek, hanem filmet akarok teremteni a bennük lévő mozgásnyomokból.

A film különböző anyagai saját textúrával és az idő nyomaival bírnak. Apám fényképei negatívként és különböző méretű, papírú és állapotú másolatokként maradtak fenn – fizikai textúrájuk a kép részévé válik. Saját családi archívumom MiniDV-n kezdődik, HDV-n és HD-n át halad, és végül telefonfelvételeket is tartalmaz. Ahelyett, hogy megpróbálnám hasonlóvá tenni ezeket a képeket, a film magáévá teszi a különbségeiket. Szemcsézettségük, felbontásuk, színük és tökéletlenségeik az idő múlásának részévé válnak – életünk minden korszaka más vizuális nyomot hagy. A húgommal, Andreával, Viktorral és a múzeummal újonnan forgatott cinéma vérité jelenetek lehetővé teszik, hogy a felfedezés a jelenben történjen meg, ahelyett hogy egyszerűen megmagyaráznánk egy múltat, amelyet már értünk.

A korabeli rádió, a hangok, a zene és a mai hangok az emlékezet újabb rétegét hozzák létre: néha a fényképeket a saját korukba helyezik, néha a jelenbe húzzák őket.

A Viktorral és Leiával készült álomszerű jelenetek a megismerhetőn túlra viszik a filmet. Nem kérdezhetem meg a szüleimet, mi történt közvetlenül egy hetven évvel ezelőtt készült fénykép előtt vagy után. A képzelet ott lép be, ahol a tanúvallomás véget ér – nem rekonstrukcióként, hanem párbeszédként az archívummal.

Takarékos, E/1 narráció vezeti belülről ezeket a rétegeket. Néha emlékezem, néha megkérdőjelezem, amire emlékezem, néha elismerem, hogy a válaszok eltűntek a szüleimmel. A film veszteséggel kezdődik, de nem marad gyászban. Ahogy az archívum megnyílik, a felvételeimen szereplő idős emberek visszanyerik fiatalabb arcukat.