Képek közöttünk
Wormser Tamás egész estés dokumentumfilmje
Wormser Antal fotóriporter negyven éven át dokumentálta a szocialista Magyarország hétköznapjait, és mintegy 70 000 negatívot hagyott hátra. Évtizedekkel később fia a szüleire fordította a kamerát, életük utolsó éveiben. A Képek közöttünk három nemzedéken át követi a képeket: mit őriznek meg, mit alakítanak át és mit adnak tovább azokból, akiket szeretünk.
Rendező / Producer / Forgatókönyvíró / Operatőr Tamás Wormser Gyártás Artesian Films Inc. Vágó Boban Chaldovich Zeneszerző Erich Kory Québeci forgalmazó K-Films Amérique Archívumpartner Magyar Nemzeti Múzeum
A projekt állása
Gyártás alatt
Közel egy évszázadot átívelő, kiterjedt fotó- és audiovizuális archívumra építve a Képek közöttünk rövid forgatási időszakra, majd hosszú utómunkára készül. Kanadában már biztosítottunk némi finanszírozást; további forrásokat, nemzetközi koprodukciós partnereket és műsorszolgáltatókat keresünk, azzal a céllal, hogy 2027 végére elkészüljön a film.
Keresünk
- Európai koprodukciós partnerek
- Sugárzók
- Nemzetközi partnerek

A film
Két archívum, szemtől szemben
A Képek közöttünk személyes, egész estés dokumentumfilm, amely apám, Wormser Antal mintegy 70 000 negatívjából született; apám 1950 és 1990 között fotóriporter volt Magyarországon. Fényképei a szocializmus alatti négy évtized életét örökítették meg, a sztálinizmustól és az 1956-os forradalomtól a rendszer összeomlásáig.
Ugyanazokon a filmtekercseken egy másik történet is megjelenik: anyám, Éva, szerelmes szüleim, a húgom, a gyerekkorom. Egy ország és egy család története ugyanarra a filmszalagra íródott.
Mindkét szülőm túlélte a holokausztot, és a háború árvájaként maradt. Ezután hatvankilenc évig szenvedélyes, összetett életet éltek együtt. Apám lefényképezte a kezdeteimet; évtizedekkel később én fordítottam a kamerát felé és anyám felé, filmezve az utolsó éveiket. Ma a fiam, Victor és élettársa, Leia a fényképek ihlette álomszerű jeleneteken át lép be ebbe a párbeszédbe.
A dokumentarista fényképezés, a cinéma-vérité és a képzelet között mozogva a Képek közöttünk a szerelmet, az emlékezetet és azt vizsgálja, mit őriznek meg a képek nemzedékről nemzedékre.

Az archívum
70 000 negatív
A Magyar Nemzeti Múzeum 2007 óta digitalizálja apám fotóarchívumát. Minden új köteg váratlan töredékeket tár fel a történelemből és a családi életből.
Újsági fotósként apám gyakran több képkockát is exponált egyetlen pillanat megörökítéséhez. Talán csak egy jelent meg a nyomtatásban, de a negatívok megőrzik, ami körülötte történt: egy arc elfordulását, egy mozdulatot, egy változó kifejezést. A vágás és a hang által ezek az állóképek visszanyerhetik az időtartam érzetét, és filmmé válhatnak.
Az archívum egy része éveken át két szemeteszsákban vészelte át az időt egy ágy alatt a nyaralónkban. Ma ugyanezeket a negatívokat fehér kesztyűben kezelik egy nemzeti múzeumban. Útjuk maga is a történet része.

Antal + Éva
Szerelmi történet a történelemben
Szüleim halála után új, digitalizált fényképsorozat érkezett Budapestről. Az 1955 körül készült felvételeken anyám kacér tizenhét évesként, apám elegáns fiatal fotósként tűnik fel. Először nem a szüleimet láttam, hanem két fiatal szerelmest.
Mindketten a holokauszt alatt veszítették el a szüleiket. Mégis eleven, ambiciózus, ellentmondásokkal teli életet építettek együtt. A hatvankilenc éves házasságban volt gyengédség, humor és mély kötődés, de konfliktus és féltékenység is. Az ragad meg, hogy mennyire összetett, tartós és életvágytól fűtött.
Az utolsó éveikről készült felvételeken kapcsolatuk évtizedek alatt felgyűlt apró gesztusokban él. Amikor apám meghal, Éva azt suttogja: „Hamarosan követlek.” Néhány hónappal később követi is.

Három nemzedék
A kamera gazdát cserél
Apám lefényképezte a kezdeteimet. Évtizedekkel később megfordult a kamera iránya.
1999-ben kezdtem filmezni a családomat, fokozatosan felépítve a saját archívumomat. Szüleim utolsó hét évében tudatosan feléjük fordítottam a kamerát, rögzítve történeteiket és mindennapjaikat. Az ő fényképei és az én mozgóképeim ma egymással szemben állnak az időben.
A fiam, Victor, aki ma annyi idős, mint apám volt, amikor megismerte Évát, élettársával, Leiával lép be ebbe az archívumba. Nagyapja öltönyében, felhúzva az óráját, kezében a fényképezőgépével Victor a múlt töredékeit hozza a jelenbe. A történelem rekonstruálása helyett ezek az álomszerű jelenetek két nemzedéket engednek röviden egymásra csúszni.
Három nemzedéken át a kamera gazdát cserél: a fényképekből emlékek lesznek, az emlékekből új képek.

Filmes megközelítés
Emlékezet, nem kronológia
A Képek közöttünk inkább az emlékezet, mint a hagyományos időrend szerint bomlik ki. Egy kép felébreszt egy másikat; a jelen egy gesztusa visszhangzik egy hetven évvel korábbi fényképben.
Apám negatívjai, a MiniDV-től a mai digitális felvételekig terjedő családi felvételek, az újonnan forgatott cinéma-vérité és az álomszerű jelenetek megőrzik saját vizuális textúrájukat. A vágás, a hang, az archív hangok és a zene által az állóképek ritmust és időtartamot kapnak anélkül, hogy elveszítenék fényképi természetüket.
A Victorral és Leiával forgatott jelenetek ott lépnek be, ahol a tanúvallomás véget ér. Nem a múltat rekonstruálják, hanem párbeszédet képzelnek vele. A szűkszavú, E/1-es narráció az emlékezés, a kérdezés és annak felismerése között mozog, hogy amit már nem lehet megtudni.
- Negatívok
- Másolatok
- MiniDV
- HDV / HD
- Telefon
A rendező jegyzete
A képek öröklése
Apám képei között nőttem fel. Hétévesen ő adta az első Leicámat, mégis évekig ellenálltam, hogy az ő útját kövessem. Elhagytam Magyarországot, Kanadában telepedtem le, és dokumentumfilmes lettem. Visszatekintve a lázadás szinte komikus: én is a kamera mögött töltöttem az életem.
Évekig azt hittem, hogy ez a film elsősorban apám fotóarchívumáról fog szólni. Aztán a szüleim meghaltak, és új fényképek érkeztek Budapestről. Másképp kezdtem látni az archívumot: nem pusztán egy fotóriporter munkájaként, hanem egy figyelemre méltó kapcsolat krónikájaként.
A saját családi felvételeim is új jelentést kaptak. A hétköznapi pillanatok pótolhatatlanná váltak, miután a szüleim eltűntek. Most a fiam olyan képekbe lép be, amelyeket nem élt át, de mégis örököl.
A képek nem őrzik meg változatlanul az embereket. Jelentésük azért tolódik el, mert mi változunk. A Képek közöttünk arra tett kísérletem, hogy megértsem, mit hagy egy nemzedék a képeken, a szereteten és az emlékezeten át a következő kezében.
— Tamás Wormser








